Volt már veled olyan, hogy adódott az életedben egy nagyszerű lehetőség, de annyira féltél a kihívástól, hogy inkább nem csináltál semmit? Aztán amikor hónapokkal/ évekkel később így visszagondolsz rá, már bánod, hogy “akkora hülye” voltál, hogy a félelmeid miatt elszalasztottad? Persze nagyszerű lehetőség alatt most nem kell egyből hatalmas karrier lehetőségekre gondolni. Elég ha csak eszedbe jut például az a srác, aki hiába tetszett olyan veszettül, mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nemet mondtál a randi meghívására, vagy az, hogy mekkora baromságot csináltál, amikor úgy döntöttél, hogy mégse mész főiskolára, mert féltél attól, hogy nem fogod tudni kifizetni a tandíjat.

Utólag nézve ezeket a döntések általában nevetségesnek tűnnek, és megdöbbentő, hogy ennek ellenére mégis sikerült távol tartania attól, amit szerettél volna. Ez általában azért van, mert az idő múlásával mi is változunk és jobb esetben az akkori és a mostani énünk határai is máshol helyezkednek el. Aztán persze az is lehetséges, hogy ezek a félelmek nem szűntek meg és annyira erősen dominálnak, hogy szinte megszűnik a lehetősége annak, hogy kijuss a szép, kényelmes kis komfortzónádból.

Persze velem is előfordul, hogy egy rövid időre leeresztek és kirekesztek az életemből olyan újdonságokat, amelyek egy kicsit is veszélyeztetnék a kényelmemet. De amikor azt veszem észre, hogy elkezdek félni attól, hogy szembe kelljen néznem egy új kihívással, akkor mindig észhez térek és rájövök, hogy már megint a komfort zónámban vesztegetem az időmet. Ilyenkor van az, hogy emlékeztetem magam arra, hogy ennél mindig is többre vágytam, több kalandra és kihívásra, így szép lassan összekapom magam és szembenézek azzal, ami abban a pillanatban olyan félelmetesnek tűnik.

Az, hogy félek az ismeretlentől, teljesen normális. Mindenki fél tőle.  Viszont az, hogy tétlenül álljak és hagyjam, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtam, és egyre jobban szűkítse a lehetőségeimet, abszolúte nem az.

"Press start"

Mostanában egyre többet foglalkoztam a komfortzóna témakörével és azzal, hogy a félelmeink mennyire korlátozzák a lehetőségeinket. Aztán a  minap a könyvesboltban kezembe akadt Lilly Singh - How to be a bawse című könyve (Lilly egyébként Amerikában egy nagyon népszerű vlogger, a youtube-on Superwoman-ként találod),  amiben van egy fejezet arról, hogy az élet olyan, mint  egy csúcsszuper videójáték. Szerinte ugyanúgy, mint a játékoknál, az életben is a mi kezünkben van a kontroller, ezáltal a mi döntésünk, hogy elindulunk-e a pályán, szintet lépünk-e, fejlődünk, legyőzzük-e a félelmeinket, vagy nem, mert esetleg annyira megijedtünk a ránk várakozó démonoktól, hogy későbbre halasztjuk a küzdelmet. Mindenesetre vagy most kezdjük el a játékot, vagy később, abban biztosak lehetünk, hogy a félelmeink valamilyen formában ott lesznek egészen addig, amíg le nem győzzük őket.

Erre még nem állok készen...

A videójátékos hasonlatból kiindulva, ahhoz, hogy a karaktered fejlődni tudjon, olyan kihívásokra van szüksége, amelyek nehézséget okoznak neki, nem pedig olyanokra, amiket kisujjból kiráz. Persze pont ezért is olyan félelmetes az egész, mert amíg a könnyített pályán biztosak a nyerési esélyeid, addig a nehezebben akár el is bukhatsz.  Gondolhatod úgy, hogy “nem állsz még készen erre a feladatra”, de ha ez alapján cselekszel, akkor nem is fogsz rá soha készen állni.

Ne felejtsd el, hogy a “Mi lesz, ha…” és a “Nem állok még készen arra, hogy….” kezdetű mondatok azért pörögnek újra és újra az agyadban, mert megpróbálod megvédeni magad a kudarcoktól. Azonban ha hallgatsz rájuk, annak a lehetőségétől is távol tartod magad, hogy  sikerélményeid legyenek.

A félelem irányába…

A legbiztosabb irányjelző arra, hogy merre is haladj tovább, a félelem.

Ezek azok az úttorlaszok, amelyek megpróbálnak megakadályozni a személyes fejlődésedben, és amelyek folyamatosan a “De mi van, ha..” kezdetű mantrákkal próbálnak egy szűk kis biztonsági zónába terelni. Ez számodra csakis azt jelenti, hogy  azon a területen valami olyan elintézetlen dolgod van, amit le kell küzdened azért, hogy a határaidat kitolhasd.

Erre az egyik bevált módszerem az, ha kiírom magamból. Előveszek egy füzetet,  és megpróbálom megfejteni, hogy honnan jöhet ez a félelem. Van e bármilyen gyerekkori élményem ezzel kapcsolatban? Mitől érezhetek úgy, ahogy? Mi lehet a legrosszabb dolog, ami ezzel kapcsolatban bekövetkezhet, és hogy, az tényleg annyira rossz lenne-e? Ezek a kérdések segítenek más perspektívából szemlélni a dolgokat. Ezáltal a félelem megsemmisül, nevetségessé válik és pont abban segít, amiben az elején olyan nagyon meg akart akadályozni.

Minél többet csinálom, annál rutinosabban győzöm le ezeket az akadályokat és annál jobban tudok ehelyett a fontosabb dolgokra összepontosítani.

Azt, hogy te milyen negatív mantrákkal és félelmekkel próbálod megakadályozni a fejlődésedet, csak te tudhatod. Viszont azt ne felejtsd el, hogy a kontroller mindenkinek a saját kezében van, ezért a saját felelősséged, hogy elindulsz - e végre a pályán, vagy tovább is a komfortzónádban várakozol.